idöjárás.http://www.idokep.hu/

http://www.idokep.eu/

VIII. ÓKERESZTÉNY ÉS BIZÁNCI MŰVÉSZET

Az ókeresztény művészet; Bizánc kialakuló uralma

A keresztény művészetet sajátos módon rögtön a festészetével kell kezdenünk, mert kialakulásának időpontja alatt a művészeti és politikai környezet nem tette lehetővé az összművészetben való elterjedését.

Festészet és kezdete

Nagy Konstantin ideje alatti nagylendületű építészeti tevékenységig nem beszélhetünk egyértelműen keresztény építészetről. A keresztény közösségek magánházakban éltek és tartották istentiszteleteiket. A ritka építészeti emlékek közül említést érdemelnek a későbbi - római nevén - titulusok.
Az üldöztetések miatt a kezdeti időszakban - mint minden üldözött művészeti, vagy politikai irányzat - a hatóságok látóköréből kieső területen bontakozhatott ki. Ehhez persze szükségük volt a szimpatizánsok segítségére. A római családok a városfalon kívüli saját földterületükön temetkezhettek. A pogány családok megengedték a keresztényeknek, hogy ide temetkezzenek. Ezeken a területeken a hívek szorgos munkával bonyolult folyosó rendszereket ástak ki.
Itt a katakombákban alakult ki a már említett ókeresztény falfestészet. Ez a festészet sajátosan Rómára jellemző. (Más városok területén is találunk hasonlót, de egyértelműen Róma a művészeti központ.)
A katakombák festészetéhez szorosan kapcsolódik az ott talált szarkofágokat díszítő plasztika.
Szimbólumrendszerük a II. - III. század fordulóján kezdett egységesedni, és a IV. század folyamán tisztult le és terjedt el. A mai tudásunk szerint temetőművészetük fénykora a IV. század volt, amikor a vértanú-kultusz a közösségeken belül általánossá vált. A kultuszközpontok a római katakombák voltak, amelyek fontossága a későbbi nagy keleti szentélyekhez vagy martyriumokhoz hasonlíthatóak.
A festészetük legrégebbi példái a II.-III. század fordulóján keletkeztek (Flaviusok hypogeuma, Domitilia-katakombák, Ampliatus-kripta, Priscilla-katakomba Capella Greca). Itt még az egyszerűség, a lineáris díszítés, a mérsékelt színek a jellemzőek. (Ne feledjük ekkor a Pompeji festészeti irányzat az elterjedt.) A falakat és boltozatokat behálózó vonalak között szimbolikus alakokat "rejtettek el": Krisztus és hívei, Jó Pásztor és Oransok.
Ezek olyan ikonográfiának a kezdetét jelentik , melyek kezdetben az antik mitológia elemeivel keverednek - Orpheusz-Krisztus, Nap-Krisztus, vagy keresztény temetkezési helyen Apolló a Nap szekerén stb...
Díszítőművészetük is keveredett, vagy helyesebben a pogány díszítőművészeten alapulva jeletésmódosulással jelent meg - pl. az Isola Sacrában - az egykori volt pogány temetkezésekben elterjedt ikonográfia elemei.

Részlet az ún. Oransok szarkofágjáról. A kecses alak linoman rajzolódik ki a sápadt kékben játszó fehér márványon. Ez a lV. század végi alkotás valószínűleg Karthágóból származik. A Jó Pásztor vagy az Orans alakja mellett a falakon Dánielt ábrázolták az oroszlánveremben, Jónásnak és más prófétáknak a történeteivel együtt, akik a keresztényi utat jelölik követendőnek, szemben a bűnnel, melynek velejárója a halál. Ezeken kívül ótestamentumi történeteket is ábrázolnak - Zsuzsanna története - a már említett antik eredetű díszítőelemek keretében. A III. század közepe felé már klasszikusabb formák ábrázolására törekedtek, s ennek a törekvésnek jó példája a későbbi Priscilla-katakomba velatio-kamrájának híres Oransa, két oldalán Mária a kisdeddel és egy tanítómester.

Ez a stílus a IV. század végéig követhető nyomon, bár a IV. század második felében egyéb irányzatok is megjelennek, mint az un. stilo bello .Ennek legelterjedtebb képviselői a Via Latina katakombáinak festményei. Itt egymást váltják a keresztény és pogány témájú sírkamrák. Ezek a cubiculák valószínűleg magántemetők voltak, ahol a család egyes, még pogány tagjai kitartottak régi hitük mellett.
A század végén megjelentek azok a győzelmi vagy triumfális témák, amelyek később jellemzője a monumentális egyházi művészetnek. Ilyen pl. a traditio legis , vagy az apostoloktól körülvett trónoló, győzedelmes Krisztus, és mellette a Misztikus Bárány ( San Pietro e Marcelino-katakomba).

Építészetük kezdetei

Az egyházbéke időszakáig nem létezett konkrét keresztény építészet. Az istentisztelet és a hittel kapcsolatos egyéb dolgok az említett titulusokban - vagy loca ecclesiastica, Domus ecclesiae, vagy a III. századtól Domus Dei - zajlottak.
Az egyház III. századi hangtalan létezésével szemben gyökeres változást hozott Nagy Konstantin 313. évi ediktuma, valamint a császári család támogatásai, és a határozott elképzelésű egyházpolitika, ami a teokratikus monarchiához vezetett.
Konstantin "hagyomány teremtő" építkezési lendületét követték az utána következő későbbi császárok. Konstantin családjának építkezései folyamán alakult ki a bazilikális szerkezet, amely különösen Rómában terjedt el, illetve a centrális elrendezésű matyriumok. A martyrium a jeruzsálemi Golgota hegyén, Krisztus sírja fölé emelt aedicula épületének változata; ez volt a par excellence maryrium.
A IV. század vége felé az építészetben kialakultak a szigorúan vett szabályok. Róma mindig elől járt példáival, ám amikor az udvar átköltözött Milánóba kialakult egy egészséges rivalizáció a két város között, melyet fokozott egy harmadik igen jelentős város, a 405-től császári udvarhelyként működő Ravenna.

Ariánusok keresztelőkápolnájának kupolamozaikjai az Ortodoxok kápolnájának mintáját követik, de itt az apostolok lepelell borított kezükben az üdvözültek győzelmi koszorúját viszik, s a Mindenhatóra váró üres trónszékhez igyekeznek. A trón az ún. Hetoimaszia, az Utolsó ítélet előkészületét, Jézust jelenti (balra lent), amely mellett tiszteletteljes tartásban Szent Péter és Szent Pál áll. A középső körben a Jordán folyó istenének pogány alakja koronaként egy rákot visel, kezében jogar gyanánt nádszálat tart. A kompozíción belül szerepe ugyanolyan hangsúlyos, mint Keresztelő Szent Jánosé.

A keresztény templomokat hamarosan, hellenisztikus mintára bazilikáknak nevezték el. A kialakulásnak eredeti forrása a mai napig is vita tárgya. Egy biztos, a IV. század folyamán létrejött római bazilika típus háromhajós volt, apsziszáródással, és nyeregtetővel, boltozat nélkül. A hajókat oszlopok és árkádívek választották el egymástól, a főhajót magasabbra építették, így lehetőség nyílott a fényhatások jobb kihasználására. A legkorábbi kereszthajók a Konstantin-kori épületekben találhatóak - Milánó, Santa Tecla. A kereszthajó az oltár jelentőségét növelte, és egyúttal a fényhatások segítségével növelte esztétikai szépségét is.
A Konstantin-féle nagyszabású építkezések jelentősebb példái 312 - 330 között készültek. 312-319. San Giovanni, 324-390. Szent Péter - bazilika, Santa Croce, San Pietro e Marcellino - bazilika, Sant ' Agnese - a mai Santa Costanza.
Figyelemre méltó a Basilica Apostolorum - a mai San Nazaro, amely 382- ben építetett Abrosius - kereszthajója is, mert később sok esetben ehhez a példához térnek vissza.
A Szent Ambrus építtette nyolcszög alaprajzú keresztelőkápolnát a Santa Tecla keleti homlokzatához csatolta 386-ban. Ez az épülettípus a császári temetkezési helyek prototípusa volt, és az évek folyamán széles körben elterjedt mind Itália északi részén, mind Nyugat-Európa egész területén.
Míg Milánó új, erős hatású típusokat hozott létre, addig Róma állandósította a IV.-V. századi épülettípusait. (Ebben az időben - 410-ben - Alarik és gótjai tették látogatásukat Rómában, melynek eredménye egy kincsekkel megrakott gót hadsereg és egy kissé kifosztott Róma lett.)
A korábbi császári támogatásokat felváltották az egyházfői támogatások. Ilyen támogatásból épült a Santa Maria Maggiore 352 és 366 között. Ennek alaprajza háromhajósra egyszerűsödött, és ez a megoldás újbóli ismétlése a 422 és 432 között épült Santa Sabina in Aventino-bazilika harmóniájának. A már említett Sta Maria Maggiore-t III. Sixtus pápa átalakíttatta, mozaikdíszítést kapott, melyet később a 384 és 399 között épült Santa Pudenzianában is alkalmaztak.
A Rómán kívüli nagy épületegyüttesek közül említést érdemelnek a salonai, a konstantinápolyi és ravennai. Ravenna 405-től fővárosként fontos irányadója volt a nyugatrómai birodalom művészetének. A ravennai építkezések az V. század elején a római - milánói ókeresztény hagyományokat és az exarchátus bizánci konvenciókat követték. Ennek a vegyes stílusnak az egyik említésre méltó példája a Santa Croce (402 - 425). Ehhez az épülethez kapcsolódik a Galla Placidia- mauzóleum, mely nagyrészt a milánói stílust követte. A mauzóleum eredetileg Szent Lőrincnek szentelt templom volt. Galla Placidia- mauzóleumának centrális alaprajzát követi Theodorik síremléke a germán jelleget kiemelő sajátosságaival. Ugyanez az alaprajzi megoldás érhető tetten Neón, vagy az Ortodoxok keresztelőkápolnáján, ám ennek a megoldásnak a legszebb emléke a ravennai San Vitale- templom (526 - 547), ahol a jóval későbbi keleti befolyás hatásait megelőlegező elemeket is találunk.
330-tól Konstantinápoly lett a keletrómai birodalom fővárosa, melyet Nagy Konstantin alapított. Az 518 és 602 között uralkodó Iusztiniánusz-dinasztia ideje alatt számos fontos épület született, ám a legkiemelkedőbb építészeti alkotás a Hagia Sophia (532 - 560) építészeti megoldásaival új fejezetet nyitott a térlefedés technikájában. A templom alaprajzi megoldása a hosszházas és a centrális térkompozíció egyesítéséből jött létre, és hatalmas belső teret fedtek le a csegelyes főkupola segítségével. Az épületet sokszor átépítették, illetve restaurálták; a mai formáját 1453-ban nyerte el, amikor török mecsetté alakították át, és kívül minaretekkel egészítették ki.
A Hagia Szophia megőrzi az ókeresztény templomok külső egyszerűségét, bár a látványt a kupolák sora gazdagítja.
A minareteket és gyámfalakat később a törökök építették hozzá. A külső egyszerűség azonban csak a gazdag belső tér burka, amelyben a hatalmas kupola (lent) lebegni látszik a negyven ablakból beáramló fényben, valóságos "mennybolt', ahogy
a bizánci udvar költői emlegették. A kupola felső részét díszítő iszlám felirat a XlX. századi Musztafa lzzet Efendi kalligráfus alkotása.

A mozaik

Nagy Konstantin és Iusztiniánusz közti időben készült mozaikok nagy része elpusztult. Az erre az időre utaló emlékeink csak néhány, a Hagia Sophiában fennmaradt dekoráció, illetve keresztet ábrázoló mozaiktöredékekre korlátozódnak.
A Nagy Császári Palota hatalmas mozaikpadlóján a mindennapi életből vett jeleneteket örökítettek meg, friss, közvetlen, és a humort is felhasználó elbeszélő modorral. Itt azonban találkozhatunk a legkülönbözőbb állatábrázolásokon túl, a fantasztikum démonjaival is. Ezek a mozaikok egyes feltevések szerint II. Iusztinianosz uralkodása (685 - 695) alatt készülhettek.

Theodora császárné és kísérete (532-547, Ravenna, San Vitale; mozaik)

Az V. század kiemelkedő emlékei a thesszalonikéi Hagiosz Georgiosz-templomban kerültek elő. A kör alakú épület bejáratánál elhelyezkedő fülkék boltíveit arany alapra helyezett vörös mozaikkazetták, gyümölcsök és különféle madarak díszítik. A kupola alatt végigfutó mozaikfrízen kisázsiai hellenisztikus épületeket találunk, melyeket keleties fantáziával alakították át.
Ugyan ennek a századnak a közepén készült az ekkor legjelentősebb apszismozaikja, a thesszalonikéi Hossziosz David-templmban. A mozaik Ezékiel látomását jeleníti meg.
A Iusztinianosz kori ravennai mozaikművészet remekei kimagasló helyet foglalnak el az egész korai bizánci festészetben. A San Vitale-templomot díszítik ilyen, a mozaikművészet elkápráztató remekeit felsorakoztató megoldások. A lenyűgöző, színekben gazdag, és festészetileg páratlan erővel sugárzó mozaikok a látogatót egy más dimenzióba kalauzolják, ahol érezhetően jelen van a krisztusi hatalom.

Az 526-547 között épült ravennai San Vitale centrális elrendezésű épület, kupolával és szentélykörüljáróval. Az alaprajzát képező négyszög átmérője 34 méter. A kupola nyolc kétszintes, oszlopos exedrára támaszkodik, a Hagia Sophiához hasonlóan.

Az egész mozaikegyüttesre jellemző az igen erős hellenisztikus hatás, és a frontaneitás. Az arany vagy a kék háttérként való használatának kánonja itt kialakulni látszik. A Krisztusképek pantokrátori megfogalmazása itt párosult az építtető személyének fontosságával. A ravennai mozaikművészet legkésőbbi hatásai a San Apollinare Nuovo kb. 500 és 570 között készült mozaikján jelentkeznek.
A keleti tartományokban fontos szerephez jut a padlómozaik. Témájuk nem csupán dekoratív jellegű, hanem sokszor szimbolikus jelentéssel is bír, nagyjából olymódon, ahogy a katakombák pogánygyökerű motívumainál már említettük.

Az 549-ben felszentelt San't Apollinare in Classe Ravenna egyik legszebb bazilikája. A templomot idillikus környezet veszi körül.

A freskó

A korai időszak freskóit többnyire csak leírásokból következtethetjük ki.
Egyiptomban a khalkédoni zsinat után az őslakos keresztények - a koptok - a monofizita irányzathoz csatlakoztak, s így eltávolodtak a "hivatalos" teológiai irányzattól. Ennek az etnikai és politikai ellentétnek a sajátos gyümölcse akopt hellenisztikus gyökerű falfestészet. Persze ez sem ilyen egyszerű, mert Alexandria vonzáskörében ez helyes megállapítás, ám másutt, a távolabbi, egyszerűbb települések jóval elzártabb közösségeiben a helyi hagyományok érvényesültek elsősorban. Amit a vegyes lakosú, és görög alapítású településeken találunk, az nagyrészt egyezik a korábban tárgyalt jellemzők nagy részével. Amit érdemes hozzátenni, az a színvilág visszafogottsága és a statikusabb beállítások sugallta rendreutasító megfogalmazás.

Az ikon

Maga a szó: ikon - eikon - csak egyszerű képet jelent, ám az idők folyamán e jelentés gazdagodott, illetve specializálódott az egyházi festészetben teret nyerő "szentkép" különleges fajtájává. Egyéb iránt akárki nem festhet ikont - szent képet - csak az a szerzetes, aki meggyónta bűneit, aki böjtölt és buzgón imádkozott, hogy műve a kegyelem világát szolgálja. A legkorábbi ikonok még a realitás és a hellenisztikus hagyományok hatása alatt készültek, de a fővárosi művészet világa egyre inkább az absztrakció, a természetfölöttire való törekvés felé irányult.
A kopt táblaképfestészetnek legtöbbje elpusztult, és a korai freskókhoz hasonlóan többnyire csak leírásokból következtethetünk milyenségükre. Az egyetlen biztos pont a bawiti Apollón- kolostorból származó kétalakos kompozíció:Szent Ménasz Krisztussal. A kolostorban található falképekkel rokonvonású, és feltehetően a VI. század vége felé készülhetett.

A Bauitból származó fára festett ikon (Vl. század, Párizs, Louvre) Krisztust és "Abu Menas"-t, az egyiptomi csodatévő Szent Ménaszt ábrázolja. Jellegzetes kopt sajátosság az aránytalanul nagy fejek, a frontalitás, a szinte egymásbaérő dicsfények és a merev redőzött ruhákkal borított testek ábrázolása.

Az elefántcsont faragványok

Az V.- VII. századi Konstantinápoly iparművészei számos finomművű kisplasztikai alkotást készítettek. Ezek a tárgyak jól tükrözik a kora bizánci iparművészet kettős tematikáját, illetve az ebből fakadó új gondolkodásmód első sikeresebb példáit.
Ezek közül is figyelemre méltóak az elefántcsontból készült diptichonok, könyvborítók, ikonok, és a császári pompa kiegészítői.

Flavius Anastasius konzul diptyhonja. (517;London, Victoria and Albert Museum; diptyhon) A részletek jellegzetesen bizánci pontosságról és gazdagságról szólnak. A konzul timpanonnal díszített tribünön ül, az egyik kezében jogar, a másikkal jelt ad a cirkuszi játékok vagy kocsihajtóverseny megkezdésére.

Az elefántcsont- faragás fontos központja Antiokhea volt a késő ókortól Bizánc kezdeti fellendüléséig. Ravenna volt a legszorosabb kapcsolatban Szíriával, és itt őrzik a VI. századi elefántcsont- szobrászat legszebb példáját:Maximiánusz érsek trónusát.

A Bizánci birodalom első kulturális és politikai válsága

A képrombolás kora (726-843)

A VI. - VII. század átmenetet képez a Földközi-tenger térségében az antik világból, az új, keresztény világnézetet hordozó feudalizmus irányába. A VI. század mélyreható változásokat hozott a birodalom lehetőségeiben. (642 arab előretörés; Egyiptom, Szíria, és a VIII. század elején Észak- Afrika hódolt be; 751 Ravenna bukása, sorozatos germán betörések, Róma önállósulása; a balkáni szlávok egyre erősödő szerepe a közéletben stb.)
A szorongatott helyzetben Bizánc egyetlen biztos támaszai a kisázsiai területek népei voltak.
Ebben az időben éles vita kerekedett III. León bizánci császár és II. Gergely római pápa között a képek tiszteletével kapcsolatban. Ezt a vitát megelőzte egy nagyon válságos időszak, amikor a császári hatalom anyagi feltételei apadni kezdtek, mert a különböző nemesi, birtokosi érdekek egymás ellen fordultak. Az egyház ezzel szemben határozottan törekedett vagyonának növelésére és a szabad községek és kisbirtokosok földjeinek elfoglalása révén tekintélyes politikai előnyre tett szert. Ez a gazdasági indíttatású harc nagyszabású vallási küzdelmet indukált.
A kegyelemdöfést a vita kultúrált menetének Edessza elesése adta meg, ahol - a hagyomány szerint - Krisztus hiteles képmását őrizték.
A képrombolók (ikonklasztok) teológiailag is alátámasztották érveiket, ám a teológiai vita 726-ban, III. León parancsa folytán - a Khalké-templom bejáratát díszítő hatalmas Krisztus-képet távolítsák el - tettlegességig fajult. A fanatikus asszonyok megtámadták a parancsot végrehajtó férfiakat. Még ebben az évben a császár és fia, Konstantin nevében kiadott egy törvénykönyvet, amelyben szörnyű testi kínokat jelölt meg büntetésül, és amelynek szelleme messze távol esik a Iusztiniánusz-féle jogrendtől, illetve az evangélium tanításaitól. A császár ezt követően 730-ban rendeletben tiltotta meg mindenféle emberalakú ábrázolását Krisztusnak, Máriának, az angyaloknak, és a szenteknek, illetve elrendelte az ilyen képek megsemmisítését. Ugyancsak 730-ban az ikonodulok legelhivatottabb, és műveltségével messze kimagasló, szíriai származású szerzetes- zenetudós Ioannész Damaszkénosz védelmébe vette az ikonokat. Írásaiban támadta a császárt, mert önmaga rendeletével is ellentétbe került, ugyanis udvarában is voltak szentképek, melyek például Krisztust ábrázolták. Teológiai fejtegetései pedig újplatonista jellegűek voltak; az alapgondolat Pszeudo-Dionüsszosz Areopagitész 500-ban megfogalmazott álláspontját követte.
A császári rendeletek és a "lázadók" közti vita megosztotta a birodalom lakosságát. Sok szerzetes kényszerült száműzetésbe, illetve Rómába menekültek, és ott alakítottak ki kisebb közösségeket.
V. Konsztantinosz (741 - 775) mindenben megpróbált apja nyomdokaiba érni. A monumentális építkezéseket végrehajtó, és apja törvényeit betartó, és betartató császár 754-ben Hiereiában tartott zsinaton megnyerte magának a püspökök nagyobbik táborát, és ezzel egy időre megnyerte az évek óta húzódó vallási csatát. Ezen a zsinaton elfogadtatta velük elveit, a képek üdvösséget közvetítő szerepe ellen is.
Ennek értelmében a fővárosban a pátriárka parancsára megsemmisítettek minden arany-mozaikképet, és enkausztikát. Ezeknek a képeknek a helyére a IV.- V. századi kisázsiai-hellenisztikus gyökerű ornamentikus, és állati díszítés került.
V. Konsztantinosz halála után megváltozott a helyzet. Fiát IV. Leónt (775 - 780) VI. Konsztantinosz követte a trónon (780 - 797), aki helyett az anyacsászárnő uralkodott. Eiréné, mint a bizánci nők általában, a szent ikonok buzgó tisztelője volt. Tanácsadója Ioannész Damaszkénosz követője Theodórosz Sztuditész segítségével 787-ben összeült Nikában a zsinat, ahol visszaállították az ikonok kultuszát. A VII. egyetemes zsinaton 367 püspök támogatta a császárnői elveket, és teológiailag is állást foglalt.
Ám ez a diadal sem tartott sokáig. A császárnőt 802-ben száműzték és újabb képrombolásra került sor. Az utolsó ikonromboló császár V. León dédunokája, Theophilosz (829-842) volt, aki ragyogó épületeket emelt a fővárosban.
A hagyomány számos ikon csodálatos megmenekülését jegyzi, és ezek a mai napig is csodatévő szentképek hírében állnak.

A Bizánci birodalom stabilizálódása és Konstantinápoly eleste

Bizánc fénykora és hanyatlása (843 - 1204)

III. Mikhaél (842 - 867) kezdeményezésére a 843-as zsinat visszaállította a képek tiszteletét. Az ő megbízásából Bardasz a főváros kulturális szerepét átszervezte, mert az arab előrenyomulás miatt a birodalom korábbi kulturális központjai elvesztek. Tartós, szilárd, jól ellenőrizhető központot teremtett a politikai, egyházi és tudományos élet vezetői számára. A főiskola vezetésével Leónt, a kiváló matematikust bízták meg.
A IX. század második felében a birodalmat kettős veszedelem fenyegette: a török, és a normann. Ezzel egyidejűleg a gazdaság válságos helyzete is egyre szorítóbbá vált. A XII. században I. Manuél Koménosz (1143 - 1180) még utoljára megkísérelte Bizánc régi fényét helyreállítani, de az utána következő dinasztia uralma alatt olymértékben csorbult a császári tekintély, hogy a meggyengült birodalmat könnyedén, 1204. április 13-án elfoglalta a keresztes haderő, és megalakította a "latin császárságot".

Az építészet

E korszakban a liturgiát teljes mértékben kiszolgáló építészet volt a meghatározó. Ez olyannyira igaz, hogy az egyéb nem kifejezetten egyházi funkciójú épületeket is a keresztkupolás megoldásokhoz igazították.
A keresztkupolás templomépítészetnek a makedón dinasztia kori ránk maradt legkorábbi emléke, a 847-ben épített boiótiai Skripiumban található. Ennek a dinasztiának egyik legszebb építészeti megoldása volt I. Baszileosz császár Nea palotatemploma, amelyet 881-ben szenteltek fel. Sajnos csak korabeli leírásokból következtethetünk a pompázatos épületegyüttesre, a kainurgioni palotáról is csak az írás maradt ránk, vagy a X. századi világi építészet nagy részét is csak a könyvek őrzik.
A visszaállított képkultusz egyértelműen sarkalta a korábban meghurcolt szerzetesek bőkezű támogatására a császári hivatalokat. Egyre- másra épültek a kolostorok, I. Romanosz (920 - 944) megalapította a Mürelaion-kolostort, és 963-ban az Arthósz tetején a katholikont.
A X.-XI. századi bizánci templomépítészet egyik legszebb emléke a sztirszi Hosziosz Lukasz-templom. A templom egy helyi szent emlékét őrzi; 942-ben épült, de a jelenlegi formáját a XI. században nyerte el. Hasonló megoldású IX. Konsztantinosz Monomakhosz császár által alapított khioszi Nea Moné-kolostor, és leírások szólnak arról, hogy neki tulajdoníthatjuk a Nagy Szent György mártírról elnevezett kolostort is.
A X.-XIII. századi fővárosi egyházi építészet egyik legnevezetesebb épülete a Haigosz Theodorosz.
A XI. századi építészet - különösen a balkánon - áttér a kisebb léptékű épületek építésére. A monumentalitás eltűnni látszott.
Ennek ellentmond a korai XII. századi császári építkezés. II. Ioannész Komnénosz feleségével, I. László magyar király leányával, Piroska-Eirénével (1118 - 1143) építtette a fővárosban a Pantokratór-templomot, amely a közép bizánci korszak utolsó nagyszabású építkezése volt Konstantinápolyban.

A mozaikok

E korszakban - a makedón dinasztia korszaka alatt - alakult ki a keresztény feudális ideológiára támaszkodó bizánci udvari triumfális művészete, amelynek alkotásai a baszileoszt és a baszilisszát a Pantokrátor vagy a trónoló Istenszülő társaságában örökítik meg. Az egyházi művészet és a császári hatalom egyértelműen összefonódott, és ennek gazdasági jelei is voltak, igaz ugyan ez korábban sem volt titok - gondoljunk a pénzük két lapját díszítő császári és krisztusi, vagy theotokoszi portrékra. Ebből következik, hogy a művészet legfőbb mecénása a császári pár volt.
A makedón dinasztia korszaka alatt készült mozaikok nagy része elpusztult, így például I. Baszileosz császár Nea palota-templombéli mozaikjai is csak a könyvekben léteznek. A közép bizánci korszak templomainak díszítőrendszere a Phótiosz által leírt sémát követte.
Ez a séma szinte építészetileg hierarchizálja a szenteket, az egyház-történetben elfoglalt szerepükhöz méltóan. A vallási követelmények által szigorúan meghatározott képi kifejezésmód, a merev előírások azt is eredményezték, hogy a közép bizánci festészet képe sokkal egységesebb, mint a koraié, nem beszélve arról, hogy a már említett kulturális központok mennyire hiányzottak a festészetből, és ennek egyértelmű az akademizáló hatása.
Ebből az időből ránk maradt jelentősebb mozaikok a Hagia Sophia-templom falain találhatóak. A kupolában Krisztus menybemenetelét a művész - alkalmazkodva a kupola ívéhez - az alakokat igencsak megnyújtotta, és a fák között álló apostolok figuráit is egyértelműen a főkompozícióhoz igazította. Ugyan itt található a IX-X. században készült, az apszis északi falát díszítő Mihály arkangyal-ábrázolás.
A makedón korszak művészetében lépésről lépésre haladó stilizálási folyamat következő stációja a II. Baszileosz alatt készült - Hagia Sophia-templombeli - mozaik, amely a díszes trónuson, zöld párnán ülő, sötétbíbor ruhában, gyermekét ölében tartó Istenanyát úgy ábrázolja, hogy balján a város alapítója, Nagy Konstantin áll, kezében Konstantinápoly modelljével, jobbján I. Iusztiniánusz, aki a székesegyház makettjét ajánlja fel. Ugyancsak X. századi alkotás az a mozaik, amelyik az egyházatyákat ábrázolja a mai napig is kánon ortodox ábrázolás szerint.
Ezekkel az arisztokratikus jellegű művekkel szemben, archaizálóbb, keletiesebb azoknak a mestereknek a művészete, akik a sztiriszi Hosziosz Lukasz-kolostor templomjának mozaikjait készítették 998 és 1050 körül. A templomot teljesen elborító mozaikoknak a nagy része megmaradt, kivéve a kupolai Patokratórt, amelynek későbbi freskó változata maradt meg.
A Hosziosz Lukasz-templom egyes mozaikművészeinek stílusa közti különbséget nyomon követhetjük a különböző Mária ábrázolásokon. Az ellentétes szemléletű, archaizáló, stilizáló és a plaszticitást jobban hangsúlyozó klasszikusabb mesterek együttese a közép bizánci művészetben gyakran egymás mellett élő irányzatok érdekes példáját mutatta.
A makedón korszak utolsó éveinek vallásos témájú mozaikművészetéről az elpusztult fővárosi emlékek helyett csak a khioszi Nea Moné templomának mozaikciklusa nyújt képet, amely IX. Konsztantinosz Monomakhosz idején készült. A hajó és a narthex mozaikjainak központi témája Jézus élete az Angyali üdvözlettől az Anasztasziszig.
A XI. század végén, a Komnénosz-dinasztia uralmának idején újabb klasszikus hullám tört előre, amelynek példái Daphni templomának mozaikjain figyelhető meg.
Ebben a korban az orvostudomány - az emberi test iránti tudományos érdeklődés - a középkori viszonylatokban a legmagasabb nívóját érte el. Ennek a "tudományos fejlődésnek" az egyértelmű hatása a Krisztus megkeresztelését ábrázoló mozaik; az egyik legharmonikusabb bizánci aktábrázolás.
A korábban tárgyalt Hosziosz Lukasz és a Daphni közti stiláris különbséget a különböző arkangyalfejek megoldásain is megfigyelhetjük.
Több mint fél évszázaddal később, 1118 táján készült a Hagia Szophia utolsó, a bizánci császárkultuszra vonatkozó monumentális mozaikkompozíciója, amely az álló, gyermekét tartó Theotokoszt II. Ióannész Komnénosz és felesége, Eiréné-Piroska társaságában ábrázolja.
Bizánc hatalma Itáliában a X.-XII. században egyre kisebb területté zsugorodott. Két területen volt még mit keresnie: Szicíliában, ahol katonailag, és közigazgatásilag akart uralkodni, illetve Velencében, ahol csak gadaságpolitikailag akart nyomást gyakorolni.
{Az említett két helyen körmérkőzéses volt a bennmaradási esély - 827. Arab birodalom-Bizánci császárság, 1059 Normann szabadcsapatok-Bizánci császárság bátor vitézei. A két küzdelem visszavágójára II. Roger (1101 - 1154) a legnagyobb normann fejedelem tett pontot. 1147 Korfu elfoglalása, majd Korinthosz válogatottja is veszített, és nemsokára rá Théba városa is második lett ebben a kétszereplős csatában. Ez csak azért volt kínos, mert itt készültek a korabeli selyemipar legszebb darabjai. Ezt a normannok is jól tudták, ezért szanálták az itteni iparágat, és Palermóba "hívták" a mestereket - meg a hernyókat is - , s ebből is jól látszik, hogy a normannoknak szükségük volt a bizánci iparra és művészetre.)
A XI. század közepére a normannok - északi emberek (nordmann) - teljesen uralmuk alá hajtották e két központot is. II. Roger (1101 - 1154) székvárosában, Palermóban számos bizánci jellegű mozaik maradt fenn. Az uralkodó királyi kápolnájának, a Capella Palatinának mozaikjai 1143 - 1166 között készültek. A mozaikok szimbólumrendszere a bizánci kánonra alapul, bár kissé nagyobb szerepet kapott a katonai dicsőség sugalmazása, amely nem is csoda, hisz ők győztek itt, s nem más.

Cefalú II. Roger által építtetett székesegyházának homlokzata, a bejárati oszlopcsarnokot szegélyező két karcsú toronnyal állítólag a legszebb Szicíliában.

A fent említett Cefalú híres székesegyházának a XII. században keletkeztek kifinomult mozaikjai. Az apszisban (fent) Krisztus alakja pontos rajzával, ritka tökéletességével és szépségével Konstantinápoly legkiemelkedőbb alkotásainak színvonalát éri el A béma vagy presbitérium boltozatán (lent) négy szeráf látható, szemekkel kirakott hat szárnyuk az Apokalipszis leírását követi. A képmagyarázó szövegek a görög mesterek részéről görögül íródtak, de igazodva az új elvárásoknak, latinul is készültek ilyenek, valószínűleg a tanítványok vagy a helyi, esetleg háttérbeszorított mesterek keze munkája révén.

Hasonló hatás érződik a Palermó melletti monrealei templomban is. A mozaikok többsége II. Vilmos (1171 - 1189) idején készültek. A hajót díszítő mozaikok stílusa keveredik a románkori Itália festészetével. Ebből - és más jelekből - arra következtethetünk, hogy a normannok tudatosan egyesítették a bizánci triumfiális művészetet az itáliai románkori hagyományokkal. Erre példa a capuai San Angelo in Formis-templom festményein látható. A bencés kolostorhoz tartozó templom építtetője, Desiderius apát, bizánci mesterekkel dolgoztatott, akiknek helyi munkatársaik is voltak.
A másik központ Torcello volt, amely város leginkább Velencének és az ott folyó kereskedelemnek köszönhette kulturális fellendülését. Az itt és másutt jelenlevő bizánci művészet hatása fennmaradt Itália egészen a gótikus művészetéig ívelő történelmében.

A freskó

A közép bizánci freskófestészet jelentős része megsemmisült, a fővárosi emlékekből semmi sem maradt. A falfestészetükről leginkább kappadókiai és makedóniai emlékek alapján alkothatunk magunknak képet.
A kappadókiai falfestmények jórészt jelképes díszítésűek, de néha egy-egy szentnek a képe is megjelenik rajtuk. A X. századi freskók igen gazdag anyaga között szépszámmal találunk apokrif témájú képeket is. Ilyen például a Kilikar kilisze-i barlangtemplomban található, az ártatlanságot bizonyító vízpróba témája is, ahol József és Mária alávetik magukat a szertartásnak.
A birodalom nyugati részén a legkorábbi freskók az ohridi Hagia Szophiában találhatóak. Az itt látható freskók némelyikének előképei vagy mintái mozaikképek voltak.
I. Manuél Komnénosz idején Geórgiosz Pakurianisz, a balkáni bizánci seregek kaukázusi származású vezére, 1083-ban a mai Bulgária területére eső Bacskovóban sírtemplomot építtetett magának. A sírkápolnát Jézus életéből vett epizódok díszítik, és igen gazdag a színvilága, a figurák markánsak, életszerűek.
I. Manuél Komnénosz császár idején a Balkán északi része Bizánc fontos katonai és kulturális bástyája volt. Ekkor, vagyis 1164-ben készültek Makedóniában a nerezi Hagiosz Panteleimón-templom freskói. A képek fő témája az előbbi példához hasonlóan Jézus életéből vett epizódok. A makedóniai bizánci festészet igen fontos központja a görög-albán határ menti Kasztória, ahol 72 templom, kápolna vagy kolostor őrzi ezeket a műveket.
A közép bizánci falfestészet késői példái a Hagiosz Geórgiosz-templom falain találhatóak. Ezek a falfestmények 1191-ben, tehát az Angeloszok ideje alatt készültek. A figurák expresszív tálalásmódja kissé túlzó dekorativitással párosulva már-már barokkos megfogalmazásban tárul elénk.

Az ikon

A képrombolás korszaka utáni idő az ikonfestészet első virágkora. A templomokban ekkorra már általánossá vált, hogy a szentélyt és a hajót elválasztó falat képekkel borították.
A korábbi ikonfestészettől eltérő finomsággal készítették a Konstantinápolyból orosz földre került híres Vlagyimíri Istenanya ikont, amelyen Máriát és a kis Jézust bensőséges, anya-gyermek viszonyban ábrázolja. Érdekes átmenet a szobrászat és a festészet között Eudoxia színes márvány inkrusztációs díszítésű emléke a XI. századból.

Az elefántcsont-faragás

E kor legfejlettebb iparművészeti ága az elefántcsont-faragás volt. Különösen a makedón uralom alatt élte virágkorát, de leginkább a X.-XI. század ideje alatt. Ezt a fellendülést Bizánc kereskedelmi életének felpezsdülése váltotta ki. A legkorábbi példákat az elefántcsont ládikákon találhatjuk. Ezeken a faragványokon keveredik a hellenisztikus hagyomány, a Távol-Kelet művészete és a bizánci triumfális ikonográfia stílusvilága. Erre jó példa a Troyes-ben őrzött láda, vagy a Veroli-ládika.
Ezekkel a témájukban is antikizáló alkotásokkal szemben külön tárgyalja a kutatás azokat az emlékeket, amelyek II. Romanosz koronázását ábrázoló dombormű köré csoportosít. A X. századból két, a császárkultusszal összefüggő elefántcsont táblát ismerünk, s mindkettőn Krisztus koronáz császárt. Az egyiken VII. Konsztantinosz Porphürogennétoszt, a másikon II. Romanoszt és feleségét, Eudoxiát. Ezzel a művészet is kifejezte a császár feudális "isteniségét", alakja egyre közelít a szentek elvont képmásához, s elveszíti "halandóságát".
A X.-XII. századi elefántcsont-faragványok külön csoportját alkotják a klasszikus jellegű triptichonok, s ezen belül is a legnevezetesebb az úgynevezett Harbaville-triptichon. Hasonló triptichonok számos gyűjteményben láthatóak. A legtöbbjük alapfelépítése hasonló, csak esetleg a középső kép témája lehet eltérő.
A jászberényi múzeumban őrzött úgynevezett Lehel kürtje eredeti rendeltetését a rajta lévő faragványokból következtethető ki. A cirkuszi jelenetek valószínűsítik, hogy a kürt a cirkuszi játékokhoz kapcsolódhat, ám Magyarországra kerülése után új funkcióval ruházták fel, valószínűleg fejedelmi jelvényül szolgált. (Nem lehet, hogy innen jön az a mondásunk, hogy: na itt van, nesze fújhatod?) Hasonló kürt több gyűjteményből is ismert.
A makedón dinsztia alatt a szteait igen kedvelt anyaga volt a szobrászatnak. Noha nem vetekszik az elefántcsont anyagának nemességével, mégis igen alkalmas kisplasztikák készítésére. A legtöbb szteait faragvány témája egyházi jellegű; a 12 főünnep jeleneteit örökítik meg, Máriát, angyalokat vagy szenteket.
A kisplasztika felhasználta a különböző drágaköveket is. Ezek a gemmák, amulettek, vagy gyűrűk.

Művészet a latin császárok idejében (1204 - 1261)

Bizánc hegemóniájának utolsó évszázadai

A keresztesek szörnyű pusztításai után keserves napok következtek Konstantinápolyra és népére. Bár II. Ince pápa a "sötétség napjának" nevezte a "legkeresztényibb Bizánc" kegyetlen kirablását, mégis az új, az úgynevezett latin császárság egyházi hatalmának képviselői az erőszak eszközével akarták létrehozni a keleti és a nyugati egyház unióját.
A római pápa hatalmától független ortodox papság és a nép szélesebb körű ellenállása következtében szó se lehetett békés kulturális együttműködésről. A templomok nagy részét bezárták, a liturgia latinul folyt tovább, és a hatalom jogfolytonosságát a Kis-Ázsiában alakult nikaiai császárság képviselte.
A birodalom területén a bizonytalanság uralkodott el. Az uralkodók igyekeztek házasságok révén szövetségesekre szert tenni. Dukasz Vatasztész (1222 - 1254) II. Frigyes veje lett. A nikaiai császárság egyre terjeszkedett, és a bizánci birodalom jó részét egyesítette; azonban 1259-ben Mikhael Palailogosz megdöntötte a Laszkarisz-dinsztiát, ezzel megszüntetve a nikaiai császárságot, majd 1261-ben Konstantinápolyt is elfoglalta seregével, megdöntötte a latin császárságot.

Nyugati művészet a bizánci kultúrában

Az ikonok

Nyugat művészete új, közvetlen kapcsolatba lépett a bizánci világgal.
A keresztes hadak nem csak Konstantinápolyban arattak nagy sikereket, hanem elfoglalták Ciprust, sőt eljutottak a Szentföldön keresztül a Sinai-félszigetre, ahol a keleti keresztény művészet ősi kultúrájával is találkoztak.
Az 1958 és1965 közötti expedíciók a Sinai-félszigeten 120 olyan ikonra találtak, amin egyértelműen látszik, hogy latin - főként olasz és francia - mesterek készítették görög illetőleg keleti keresztény elődeik hatására. Nagy részük a Sinai hegyen, Akréban készült.
Az ikonok ikonográfiájukban a keleti keresztény hagyományokhoz kapcsolhatóak, szerepük azonban más, mert a latin keresztény liturgiában nincs szerepe az ikonosztázisznak. A keletre jött nyugati művészek ennél fogva átalakították saját szertartásaikhoz, hagyományaikhoz a keleti egyház művészetét, és ez gyakran érdekes új típusokat szült. Mózesnek a keleti kultúrában két "arca" létezett: szakálltalan ifjúi, és hosszúszakállú, ószövetségbeli prófétai.
Nos a Sinai hegyen talált Mózest ábrázoló ikon egyik kritériumnak sem felel meg - rövid bajusz, vékony körszakáll, kiugró pofacsontok, szigorú tekintet - és minden stilizálás ellenére portrészerűnek hat.
Fontos a Krisztus-ábrázolásokban létrejött változásokat ikonográfiai és ikonológiai szempontokból is nyomon követni.
A kora bizánci időben a kereszten függő Megváltót hosszú ruhában, nyitott szemmel, mint élő diadalmas királyt ábrázolták. Ez a szemlélet a közép bizánci idők folyamán gyökeresen megváltozott: majdnem teljesen ruhátlan, fejét lehajtó, halott Krisztus lett belőle. Ez a szemléleti változás, amely a Megváltó szenvedésének emberfeletti felmagasztalása helyett a fájdalom döbbenetes drámáját tárja elénk, nemcsak a bizánci teológiában bekövetkezett vallásos szemlélet változására utal, hanem Nyugaton is érvényesült.

 

Késő bizánci művészet (1261 - 1453)

Konstantinápoly örökre török lett

Újjászületés és bukás
{IDE JÖN KHORA1.JPG}

Mária elszenderedése (halála) - Koimeszisz -, Quirinus kormányzó jelenlétében jegyzékbe veszik Máriát. A két mozaik a konstantinápolyi Karíye-dzsámi főhajójában, illetve exonarthexében található. A kolorit gazdagságának és a kompozíció dinamizmusának e kitűnő példáit a XIV. század elején Theodorosz Mezokitész logotéta, korának egyik legműveltebb és legkifinomultabb személyisége parancsára készítették. Ma is tökéletes állapotban vannak.

A felső kép a Kariye-dzsámi (a khorai Megváltó-templom) paraklészion apszisának Anasztászisz-mozaikja. Ez a Metokitósz irányítása alatt, szintén a XlV. században készült ábrázolás a középkori festészet egyik mesterműve. A vakító fehér köpenybe öltözött Krisztus alászáll a holtak birodalmába és a sírból kikelő Ádám és Éva kezét fogja. Körülöttük ótestamentumi királyok és próféták állnak. Krisztus lábai alatt a pokol kapuja összezúzza a halál angyalát.

VII. Mikhaél Palailogosz 1259-ben megszüntette a nikaiai császárságot, és 1261. augusztus 15-én Mária elszenderedése napján visszafoglalta Konstantinápolyt.
Új korszak nyílott tehát a bizánci világ történelmében, az utolsó fellángolás a teljes pusztulás előtt. A sikerek ellenére VII. Mikhaél pontosan látta az uralmát fenyegető veszélyeket, különösen az oszmán-török birodalom hódító törekvéseit.
Szövetségére volt szüksége, és ezt a római pápaságban kereste. 1272-ben létrejött az első unió a bizánci és a római egyház között. Ez azonban nem bizonyult tartósnak.
A XIV. századelején Bizánc helyzete egyre kínosabb lett, meggyengült és a törökök ugrásra készen álltak. Káosz uralkodott. A császári tekintély soha nem volt olyan mélyen, mint a XV. században.
VIII. Ioannész alatt, 1430-ban a török elfoglalta a birodalom második legfontosabb városát, Thesszalonikét. 1438-ban Ferrarában elkezdődtek a zsinaton az újratárgyalások a két egyház egyesüléséről. A tárgyalásokat 1439-ben Firenzében folytatták, ahol július 6-án kiadták a két egyház újraegyesüléséről a bullát. Igen ám csakhogy elkéstek a döntéssel és a nyugat nem támogatta kellőképpen a keletet.
A magyarok és a balkáni szomszédok erejükön felül próbáltak segíteni egészen 1444-ig, amikor Várnánál súlyos veszteségeket szenvedtek a törökökkel szemben.
1449-ben meghalt VIII. Ioannész. Murad, török szultán pártfogoltja, az elhunyt császár öccse, XI. Palailogosz-Dragasz Konsztantinosz (1449 - 1453) lépett a trónra. A korabeli írások nagytudásúnak írják le, és kimagasló képességűnek, ám ellenfele, az 1451-ben trónra lépett II. Mohamed szultán, kegyetlen, modern és jól megszervezett túlerővel rendelkezett.
Az új szultán 1252 koratavaszán elhatározta, hogy minden haderejét Konstantinápoly elpusztítására fordítja. A városban a különböző érdekek harcoltak egymással, vakon, nem látván a közelgő veszélyt. 1453. elesett a Fekete-tenger melletti Meszembria, egy újabb fontos kulturális központ.
1453. május 29-én a törökök betörtek a városba. Maga a bizánci császár seregének élén harcolt, és a csatamezőn esett el.
Janus Pannonius 1453-ban írt epigrammájában gyönyörű ívét rajzolta meg Bizánc történelmének:
"...Constantinus alatt emeléd nevedet fel az égig,
Constantinus alatt dőlt le a porba fejed...."

Az építészet

A Palailogosz-dinasztia legfőbb feladatának tekintette, hogy újjáépítse az elpusztult Konstantinápolyt. VIII. Mikhaél templomokat, lakóházakat épített, nővére zárdát alapított, fia II. Andronikosz Palailogosz (1282 - 1328) pedig folytatta a városok fejlesztését, újjáépítését.
A Palailogosz-kor legkiemelkedőbb épülete a Hagioi Aposztoloi-templom. A görögkereszt alaprajzú, öt kupolás, nyugati oldalán két narthexszel végződő épület Niphón konstantinápolyi pátriárka emeltette 1312 és 1315 között.
A Palailogosz-korszak kulturális megújulásában az új dinasztia nagymértékben támaszkodott a szerzetességre, annál is inkább, mert a kolostorok voltak a legszilárdabb ellenállási fészkei a keresztesekkel szembeni mozgalomnak. Egyik ilyen kolostor volt az 1270-ben épült Pantokratór-kolostor.
A XIV. században épült különös kolostorváros Meteóra, a harcok elől menekülő szerzetesek építették a megközelíthetetlen sziklák csúcsára, párkányára. Magát a Meteóra-kolostort az úgynevezett Platüsz Lithoszon 1356 és 1372 között alapította Athanasziosz remete öt társával együtt.
1388-ban Athanasziosz tanítványa, Ioszeph került a közösség élére. A királyi vérből származó szerzetes új szellemet vitt a kolostorok kissé merev légkörébe. Ésszerű rendszabályainak köszönhetően szervezettebb lett az életük, és ez idő alatt lett Meteóra a leggazdagabb "fecskefészek" a sziklák között.
A késő bizánci kultúra történetében különleges színfoltot jelent a Peloponnészoszi-félszigeten, Spárta közelében épült "bizánci Pompeji": Müsztrasz. A várost szintén a keresztesek 1204-es győzelme nyomán alapították. Ez a város politikailag önálló volt, annyira amennyire deszpotész néven császári leszármazottak uralták. Ebben az időben épültek Müsztrasz legszebb templomai. Ilyen például a Hagiosz Theodórosz-kolostortemplom, amely a Nea Moné hagyományait követi, illetve az 1310-es Aphendiko-templom is.

A mozaik

Bizáncban hiányzott a szabadságnak az a légköre, amely az itáliai városállamok művészeit éltette. A XIII. század végén és a XIV. században, a Palailogosz-dinasztia virágkorában a korabeli leghaladóbb festészettel egyenértékű alkotások születtek Konstantinápolyban, Thesszalonikében, és Müsztraszban.
A XIV. század elejének nagy bölcselője Theodórosz Metokhitész új formát adott a klasszikus harmóniaelméletnek, amely az egységet hangsúlyozta a sokféleségben. A polifóniának ez a megfogalmazása érvényes a kor festészetére is.
A késő bizánci mozaikművészet legjelentősebb ciklusai a Konstantinápolyi Khóra-templomban láthatóak. A templom mozaik tümpanonja a templom újjáépíttetőjének alakját is megőrizte. A narthexben található mozaik Mária életét beszéli el, és ennek stílusa a hellenisztikus hagyományok utolsó példája.
A másik fontos kulturális központban, Thesszalonikében a Hagia Aposztoloiban látható jelentős mozaikciklus. A kupolát a Pantokratórt ábrázoló mozaik díszítette, az íveken az evangélisták láthatóak; a legjelentősebb a Jézus életét ábrázoló mozaikok.

A freskó

A Khóra-templom mellékkápolnájában található a freskóciklus csúcspontja, az egyetemes megváltás gondolatát kifejező Anasztaszisz jelenete.
A thesszalonikéi iskola hatása a Palailogosz-dinasztia alatt messze kiterjedt a Balkánra. Ennek példáit megtalálhatjuk Szerbia területén, vagy akár Novgorodban is.
A Palailogosz-dinasztia alatti festészet egyik fontos központja: Müsztrasz.
A Szent Demeter tiszteletére emelt Métropolisz legrégebbi falképei még a XII. századi miniatúrák stílusát követi. Az itt található leggazdagabb freskóciklus őrzője a Peribleptosz-templom.
Sajnos a XIV. század végének falfestészetéből sem a fővárosban, sem Müsztraszban nem maradt semmi. Csupán írásokból tudunk valamit róluk.

 

Az ikon

A XIV. században a táblaképfestészet igen előkelő helyet foglalt el. A Palailogosz-dinasztia alatt az ikonfestők maximális támogatottságot élveztek. A kor humanista felfogásának, az újjáéledő hellenisztikus hatásoknak megfelelően a szentek arcának ábrázolásában is jelentkezett egy bizonyos realisztikus igény, ám ezt korlátozta a szigorú aszkétikus irányzat, amely a megdicsőült emberalak megjelenítésére törekedett. E korszak zárta le a bizánci ikonfestészet fejlődését, sajátos különállását a nyugati egyházművészettől, s ekkor alakult ki véglegesen az a hieratikus formanyelv, amely a mai napig is meghatározza az ortodox egyházművészetet.

Iparművészetről

A Palailogosz-dinasztia alatti iparművészet, talán a textilművészetet kivéve, nem hozott semmi újat. Sőt ha lehet mondani az ötvösművészetük árnyéka a korábbi mesterműveknek.
A textilművészetük is tulajdonképpen csak az epitaphionokra korlátozódik, melynek néhány valóban mesteri példái elkápráztatják a nézőt. Ilyen például a Nagy Károly-dalmatika.

A késő bizánci művészetről 

A klasszikus világ nosztalgiája, a bizánci keresztény művészet újjászületése együtt járt a növekvő mohamedán térfoglalással és ízlésvilággal. A korszak ábrázolóművészetében a kettős hagyomány küzdelmét és összefonódását láttuk.
A bizánci kultúra hagyománya kétarcú. Az egyik fő irány az antik korok tudományának és hagyományának tisztelete, a másik az új, feudális kultúra, amelynek hatása a nyugati kultúrkör életét nagymértékben befolyásolta.
Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk elindulásától a bizánci művészetben egyfajta merevedés figyelhető meg; de ne gondoljuk, hogy teljesen elcsontosodott ezen művészeti irány. Egészen az 1900-as évekig számos stílusbeli változás zajlott le. Csak 1900-ban tartott gyulafehérvári-fogarasi zsinaton döntöttek úgy, hogy az egyetlen elfogadható irány a bizánci konvenció, nehogy a képekbe profán vonások kerüljenek, ami a jámbor lelkeket megzavarná.

FELHASZNÁLT IRODALOM

• Beke László: Műalkotások elemzése (Nemzeti Tankönyvkiadó)
• Művészettörténeti ABC (Akadémia Kiadó)
• A MŰVÉSZET TÖRTÉNETE sorozat A KORAI KÖZÉPKOR című kötete (Corvina Kiadó)
• Zádor Anna: Építészeti szakszótár (Corvina Kiadó)
• Művészettörténeti ABC (Aradi Nóra szerk.)
• Kádár Zoltán: Bizánci művészet (Corvina Kiadó)
• Szentkirályi Zoltán - Détshy Mihály: Az építészet rövid története I-II. Műszaki, Bp. 1986., 1994.
• Faludy Anikó: Bizánc festészete és mozaik művészete (Corvina Kiadó)

- feladatok -

- vissza a tematikához -

Művészettörténet, művészetek (History of Art) / Középkor Bizánci festészet.

Felhasználónév Jelszó Elfelejtette jelszavát?

Akciók! Újdonságok KÖNYVKIADÁS AKÁR 1 PÉLDÁNYBAN, SZAKDOLGOZAT ÉS DIPLOMAKÖTÉS 1200-2500 FT-IG - KÖNYVTÁRAKNAK -20% kedvezmény, ingyenes szállítás (a kedvezmény regisztrációját kérje e-mailben!) - Régészet, történelem, néprajz, művészetek ... Több mint 200 kiadó, múzeum, levéltár, egyetem, könyvtár, önkormányzat, egyesület közel 15000 kiadványa. - HISTÓRIAANTIK KÖNYVESHÁZ - Online Szakkönyv - Gyorskereső Előjegyezhető könyvek Kategória Művészettörténet, művészetek (History of Art) / Középkor Cím Bizánci festészet Szerző(k) Viktor Lazarev (szerző), Oldalszám 223 oldal Kiadás éve 1979 Kiadó Magyar Helikon (Budapest) Nyelv magyar Kötés fűzött kemény papírkötés Állapot jó Ár Előjegyezhető Előjegyzés -- Hozzászólások (0) Leírás Nyikogyim Pavlovics Kondakov 7 A bizánci művészet alapjai 27 Bizánci esztétika 39 Ravennai mozaikok 51 A bizánci templom festői díszítésének rendszere a IX-XI. században 73 A XI-XII. század festészete Makedóniában 87 Tanulmányok az istenanya ikonográfiájához 111 A XIV-XV. század bizánci ikonjai 135 Jegyzetek 143 Viktor Lazarevről (Ruzsa György) 171 A bizánci festészet képekben 177 Színes képek 193 Képek jegyzéke 219 Az Érseki Kápolna Ravennában A San Vitale Ravennában Krisztus megkeresztelése Aranyszájú Szent János Leó római pápa Szilveszter római pápa József a Krisztus bemutatása a templomban jelenetből Szoptató Madonna Eleusza Istenanya Szent Anna Máriával Istenanya a kisded Jézussal Istenanya a játszadozó kisdeddel Istenanya a játszadozó kisdeddel és kiválasztott szentek Hodigitria Istenanya kiválaszott szentekkel Istenanya. Krisztus Immanuellel és két angyallal Hodigitria Istenanya angyalokkal Angyali üdvözlet Lázár feltámadása Pimen-féle Istenya Grégoriosz Palamasz Perivleptosz Istenanya Pantokrátor Keresztelő Szent János a pusztában Lázár feltámadása Színes képek A Galla Placidia mauzóleum belseje A Jó Pásztor Az Ortodoxok Keresztelőkápolnájának kupolamozaikja Az Ariánusok Keresztelőkápolnájának kupolamozaikja A megszállott meggyógyítása Theodora császárné kíséretével A San'Apollinare in Classe apszisának és diadalívének mozaikdísze Díszítőelemek a Galla Placidia mauzóleum mozaikjából A Hosziosz lukasz templom apszis- és kupolamozaikja Az apostolok áldozása. A Szófia templom freskója Apostolok a Krisztus mennybemenetel jelenetből Bevonulás Jeruzsálembe Krisztus siratása Angyal az Angyali üdvözlet jelenetből Mária és Erzsébet találkozása Eleusza Istenanya A tizenkét apostol Az Istenanya elszenderedése Feofan Grek: Pál apostol Keresztelő Szent János Szállító Ajánlatunk Tolna megye várai. Varia Archaeologic...

Bizánci művészet.

Címszavak elején Címszavakban Tartalomban Bárhol

Legyen Ön is szerkesztőnk! :: Küldjön be címszót! ::

Magyar  Angol Bizánci művészet ----  Magyar  Német Bizánci művészet ----

Címszavak véletlenül

Püspökbot, Aburage, Csatár,Szolfatára, SEMKO - előírások,Hugyaj, Nota, Sunderland,Hamerling, Tehénrépa,Cruciferae, Cygnaeus, Uno,Dorgatorium, ferritgyűrű,Planasia, Sakkjáték, Pionnier,Rodeneck, Mannakása,Világirodalom, Augusti portus,Lapályerdő, Real, Lövés, Nagy Lajos

Bizánci művészet A Kr. utáni IV. századtól kezdve a keleti római birodalomban leginkább görög-római és az ó-kor keleti népeinek művészetétől kölcsönzött elemek találkozásából fejlődött keresztény művészet Bizánctól, a kelet-római birodalom székes városától bizánci művészetnek neveztetik. Az elnevezés találó, amennyiben a később Konstantin császárnak nevére nevezett Bizánc volt a középpontja annak a tevékenységnek, melyből e sajátos jellemü, uj művészeti irány keletkezett. Konstantin császár, hogy az uj székes várost egyenlővé tegye Rómával, nagyszerü templomokat, palotákat és egyéb nyilvános épületeket emelt, Hellas városaiból a klasszikus görög művészet, kivált a szobrászat emlékeit, melyeket a hódító rómaiak egykor megkiméltek, B.-ba szállította és azokkal diszíté annak tereit és utcáit. Ugyanez időben KisÁzsiában és Sziriában fokozott mértékben tovább folyt az építészeti tevékenység, melyet a római hódítók már korábban megkezdettek. A bizánci művészet kivált az építészet fejlődésében bir korszakot alkotó jelentőséggel, amennyiben megoldotta a boltcikkelyeken (pendentif) nyugvó kupolafödél szerkezetét. Az ujabb kutatások valószinüvé, sőt bizonyossá tették, hogy az asszir építészet járatos volt a boltív és a kupolafödés szerkesztésében és sűrün alkalmazta is. De Asszirián kivül a Kelet többi népei, valamint a görögök is következetesen kerülték a boltívet és még inkább a kupolát, a rómaiak ellenben nagy előszeretettel művelték az építészet e szerkezeti elemét, ami építészetünknek egyik legsajátosabb vonását teszi. A római kupola azonban kerek falon nyugodott, mely a bekerített tért köröskörül elzárta. Ilyen a római Pantheon. Sajátszerü találkozás, hogy a K-ről Itáliába átszármazott és innét a rómaiak révén a Keletre visszakerült építés a kupolafödés legtökéletesebb szerkesztését itt K-en oldotta meg. A megoldás módjának kereséséből áll a bizánci építés története, amidőn megtalálta, amit keresett, akkor elérte virágzása tetőpontját. Voguë kutatásai felderítették, hogy a boltcikkelyes kupola szerkezetének keresése a IV. században Közép-Szíriából indult ki, részt vett benne az V. században Olaszországban Ravenna, mely Belizárnak és Narsésnak az osztrogótok fölött vivott győzelme után alapított bizánci helytartóságnak főhelye és valóságos görög város volt. Itt a kupola szerkezete szempontjából nevezetes építmények; S. Giovanni in Fonte (400-410), Galla Placidiának, a nagy Theodosios leányának és III. Placidius Valentinianus anyjának szintén az V. században; épült sírkápolnája és San Vitale (527). Mindezek mozaik díszüknél fogva is kiváló érdekü emlékei a bizanci művészetnek. Ezeket követte Szt. Sergius és Bakchos temploma Konstantinápolyban, végül a VI. században ugyanott a Zsófia-templom. A Konstantin császártól épített Zsófia-templom ugyanis 532. leégett s azt Justinianus még abban az évben a trallesi Anthemios és a miletusi Isidoros építészekkel ujra fölépítteté, de alig készült el, annak boltcikkelyes kupolája földrengés következtében bedült, Justinianus alatt azonban ujra fölépült. E templom ugy építészeti, mint diszítő művészeti tekintetben befejezett képviselője a bizánci művészetnek. A templom falait belül mozaik képek diszítették, melyeknek nagyobb része elpusztult, kisebb részüket vakolattal födték el a XV. században, mikor a törökök a templomot mecsetté alakítottak át. A szobrászat, melyet bálványimádó művészetnek tekintettek, Bizáncban elejétől fogva ki volt zárva az egyházból, s minthogy az egyház volt a művészet fő táplálója, szinte természetes, hogy a szobrászat majdnem feledékenységbe merült. Azért nem is árthatott sokat a szobrászatnak az izaurai León császártól 726-ban megkezdett képüldözés, sem a 787-ik évi niceai zsinatnak az a határozata, mely a sik ábrázolásokat, azaz a festmények és domboru művek használatát a templomban megengedte, a szoborműveket ellenben eltiltotta. A szobrászat Bizáncban a képüldözés előtt is inkább kisebb tárgyak: hordozható oltárok, diptichonok, ereklyetartók, könyvtáblák és egyéb templomi eszközök diszítésére szorítkozott. A szobrászat körében legnagyobb tökéllyel mivelték az elefántcsontfaragást, e műveik szabatos, kifogástalan kimunkálásuak, de a technikai tökéllyel nem jár karöltve a valóság utánzása, a természetből vett alakok élettelenek, merev tartásuak és kifejezés tekintetében korlátoltak. Hasonlóképen nagy technikai járatossággal birtak, igazi mesterek voltak már ekkor is a bronzöntésben; és valószinü, hogy már ekkor megvetették alapját az ötvösség, a zománcolás és a szövészetben később elért nagy technikai befejezettségnek. A bizánci festészetnek a IV. és V. századból nem maradtak fönn emlékei, de valószinü, hogy e művészet miként Rómában, úgy itt is a klasszikus hagyományokból táplálkozott, s kiváló kedvvel művelte a mozaik képirást, mely leginkább megfelelt az uj császári város fényüzésének. A Zsófia-templom mozaik képei a bizánci képirás legnagyszerübb alkotása lehetett. Kiváló gonddal művelték a miniatur festést is, mely a kéziratok diszítésére szolgált, de e századokból kevés emlék maradt fönn. Művészi értékü legrégibb bizánci kézirat az V. század végéről a Genezis egy töredéke a bécsi udv. könyvtárban, a VI. sz. elejéről való, a növényekről szóló Dioskoridés-kódex szintén a bécsi udv. könyvtárban, s a VI. sz.-ból a sziriai evangeliarium a firenzei Laurentiana könyvtárban. A bizánci művészet a VIII. századig kiválóan egyházi jellegü volt és az egyház szolgálatában alkotta legnagyszerübb műveit. A VIII. század elején a vallás nevében forradalom támadt ellene. Izaurai León az alatt az ürügy alatt, hogy a művészet termékei a bálványimádás maradékai, 726. rendeletet adott ki a képek ellen. Az V. Konstantintól 754. összehivott zsinat elitélte a képeket. 787. a niceai zsinat a képeket jóváhagyta, mindazonáltal csak a IX. sz. közepén győztek a képek hivei. A képüldözés azonban, habár ártott a művészetnek, azt nem birta kiirtani. A vallásos művészet gyakorlata sem szünt meg, azt üzték a zárdákban, Konstantinápolyban pedig a szerzetesektől és az egyháztól is független művészet támadt. Ekként a macedoniai dinasztia alatt 868-1057. mintegy újjászületés korát élte a bizánci művészet. A dinasztia alapítója, macedoniai I. Vazul pártolja a művészetet. Egyik utódja Konstantin Porphyrogennétos maga is gyakorolja a művészetet: festő és ötvös volt. Ez időben fejeztetett be a nagy Konstantintól alapított és Justinianustól földíszített roppant terjedelmü császári palota, mely mint valami város, több részre volt osztva. Ilyen részei voltak a palotának a Chalké és a Daphné. A kápolnák, a fogadó termek és egyéb ünnepi helyiségek és lakóosztályok ragyogtak a mozaik pompájától, telve voltak pompás butorokkal, arany és ezüst szövetü kelmékkel, zománcos ötvösművekkel, elefántcsont faragványokkal, bronz öntvényekkel. Emberfölötti pompa káprázatos látványa ragadta meg e palotában a szemlélőt. Noha semmi sem maradt meg belőle, ismerjük azt Luitprand kremónai püspök leirásából, aki a X. sz.-ban követül járt Konstantinápolyban és mint szemtanu teljes képet nyujt róla. Ebben az időben épült Konstantinápolyban Theotokos és Pantokratór, Szalonikiben pedig az Apostolok, Illés és a Szentszűz temploma. Ezeket is mozaik képek diszítették, de elpusztultak. Valószinü, hogy a macedóniai dinasztiát alapító I. Vazul idejében készült a Zsófia-templom mozaik képeinek egy része is. A templom középső fő ajtajának ivmezejében 1847-ben a javítás alkalmával a vakolat alól előkerült egy kép Krisztust trónon ábrázolja és előtte a császár bizánci szertartás szerint a földre veti magát. E kép kimunkálása azt bizonyítja, hogy a bizánci képirás az üldöztetés után is befejezett technikai tökéllyel gyakorolta a mozaikot. A bizánci képirásnak a macedóniai dinasztia korából fönmaradt emlékei a miniatur képekkel diszített kéziratok. Nevezetes emlék a IX. századból nazianzi szt. Gergely hitszónoklatainak I. Vazul császár számára készült kézirata, továbbá egy zsoltárkönyv. Mindkettőt a párisi nemzeti könyvtárban őrzik. Meglepő ez utóbbiban levő ábrázolásokon a világias vonás, mely a klasszikus művészet hatásából származott szabadabb fölfogásról tanuskodik és ellentétben áll a kolostorokban üzött művészet korlátolt fölfogásával. A kolostorokban készült miniatur képeken az alakok tartása merev, az elrendezés szimmetrikus és szintén merev, a rajz kemény és nem szabatos, a megállapított minták és nem a természet után dolgozik a festő, és az előkelőséget a szikárságban keresi. Utóbb a szabadabb fölfogás fölött ez az irány győz és ekkor uralomra jut a bizánci művészetet jellemző egyhanguság és mozdulatlanság. Az e korbeli bizánci fényüzés technikailag fejleszté a zománcolást, s azzal ötvösművek díszeül festményeket is állított elő. Ilyen zománc képekkel diszített művek voltak a legbecsesebb ajándékok, melyekkel a bizánci császárok sűrűn kedveskedtek a nyugati fejedelmeknek. Európa kincstáraiban és gyüjteményeiben számosak a zománc festményekkel diszített bizánci származásu edények, keresztk, koronák, könyvtáblák és egyéb ötvösművek. A bizánci zománcfestés egyik remeke a velencei oltártábla, az ugynevezett pala d" oro melyet 976-ban Pietro-Orseolo készíttetett Bizáncban, s melyen 83 kisebb-nagyobb kép és egyes alak van zománcfestéssel ellőállítva. A XI. századból való e fajta bizánci munka a magyar szent koronának alsó része is, melyet Dukas Mihály császár küldött ajándékul I. Géza királynak, s melyet Mihály és Géza, továbbá Kozma, Dömjén, Dömötör és György szentek zománc festésü képei díszítenek. Ugyanakkor érte el a virágzás teljét a bizánci bronzöntésnek a technikája is. A XI. század folyamán készültek Amalfi, Salerno. Montecassino templomainak és Rómában San Paolo fuori le mura templom híres bronzkapui, melyek máig fönmaradtak. Virágzott az elefántcsont faragás is, melynek fönmaradt emlékei szintén elárulják, hogy a bizánci művészet a klasszikus művészet hatása alatt állott. A bizánci művészet e korszakában, különösen a X. és XI. században volt legnagyobb hatással a nyugati, névszerint az olaszországi művészetre. E hatásról kivált az ez időbeli velencei és sziciliai művészet tanuskodik. A szobrászat ez időtájt már egészen feledékenységbe merült. A XII. századtól kezdve a bizánci művészet hanyatlásnak indult. 1204-ben a keresztes hadak el foglalták Konstantinápolyt, ami halálos csapás volt a művészetre; a város kifosztogatása alkalmával számos emlék elpusztult. Egyes művek még ezután is keletkeznek, de a művészetet kizárólag mindinkább a kolostorokban gyakorolják. A törökök 1453. Konstantinápolyt elfoglalván a festészet, az időközben egészen elernyedt bizánci művészetnek e szinte korcs-, s majdnem egyedüli maradványa az Athoszhegyi kolostorokba menekült és amit alkot, az mind egymáshoz hasonló, művészeti egyéniséget nélkülöző készítmény. A művészet hiján levő e tevékenység ma is tart a görög-keleti egyház szolgálatában. A bizánci művészet az élénk politikai és kereskedelmi összeköttetés révén már az V. sz.-tól kezdve egészen a XIII. századig hol kisebb, hol nagyobb mértékben, majd emitt, majd amott, érezteté hatását a nyugati művészettel. Ennek a tanui Olaszországban a már említett ravennai templomok és a mozaik képek, melyek azokat diszítik, és a már szintén említett bronzkapuk, továbbá tanui Dél-Olaszország, kivált pedig Sziciliában Palermo, Cefalü és Monreale művészeti alkotásai, Észak-Olaszországban kivált a velencei művészet keletkezésétől egész a renaissance koráig. Németországban, Franciaországban a X. és XIII. század közé esik a bizánci művészet hatása, aminek azonban fölötte gyér nyomai maradtak fönn. Magyarország a sűrű érintkezés dacára nem vált fogékonnyá a bizánci művészet iránt, legalább a megmaradt emlékeken nem mutatható annak közvetetlen és tartósabb hatása. Forrás: Pallas Nagylexikon

Copyright Lapoda Multimédia, Designed by XDT-Network